Diploma 2017

KEF Diploma 2017


A Kaposvári Egyetem fotográfia BA szakos hallgatói 

tisztelettel meghívják diplomakiállításukra 
2017. június 15-én 10.00. órára a Fuga Építészeti Központba 
(1052 Budapest, Petőfi Sándor utca 5.).

A végzett hallgatókat a Rippl-Rónai Művészeti Kar dékánja, 
Hatos Pál PhD és a Kar művészeti és 
tudományos dékánhelyettese, Baki Péter PhD köszönti.
A kiállítást megnyitja Gyenis Tibor.

Kiállítók: Balogh Viktória, Bilak Krystyna, Hanik Boglárka, 
Kis Péter, Magyarósi Kata, May Adél, Pálházi Petra, 
Szalai Eszter, Szlezák Szabina, Tóth Evelin, Vörös Roland

Kurátor: Szilágyi Róza Tekla










BALOGH VIKTÓRIA
TUDÁSOK

Vizsgamunkámban a tudás vizuális nyomait vizsgálom. A letörölt iskolai táblák felületeit ábrázoló képeket mint az elméleti, lexikális tudás szimbólumaiként tekintem; az üres, felülnézeti színházi színpadok padlóit pedig a gyakorlati tudás nyomainak gyűjtőhelyeiként kezelem. A folyamatokat – táblára való írás, rajzolás; színpadon való cselekvések – nem ábrázolom, csak az „üres” felületeket, amin csak a nyomok, megkopottság és sérülések láthatóak. Ezek idővel egymásra rétegződnek, és alkotnak egy egységes egészet: kifejező lenyomatot mindarról, amit tettünk és amit tudni vélhetünk.










BILAK KRYSYTNA
UNSEEN

„Élni Sabina szerint annyi, mint látni. A látást kettős határ szabja meg: a vakító, éles fény és a teljes sötétség.” (Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége)

A sötétben megszűnnek az alapvető körülmények, ahhoz, hogy megismerjük a világot. Felderítésének fázisait az emberi érzékelésen túl különböző technikai eszközök segítségével tanulmányozom. Megkérdőjelezhető az emberi érzékszervek által tapasztalt valóság, hiszen a látható spektrumba eső fénytartomány csak bizonyos spektrumbeli valóságra világít rá, s így értelemszerűen az általános ábrázolási módok is ilyen jellegű megörökítésre törekednek. Tekinthetjük-e a fotográfiát a kiterjesztett megismerés eszközeként? A fotográfia lehetővé teszi a láthatatlan megmutatását, megállítja az időt és összegyűjti a fényt, melyet egy pillanatban rögzít. De vajon képes-e a fotográfia megjeleníteni belső képeinket?

A fotográfiára egy felderítő eszközként tekinthetünk, mely mindig a rejtett dolgokra nyit igazságot. Úgy gondolom, hogy munkám a percepció olyan részleteire világít rá, melyek felett a mindennapokban elsiklunk, evidenciaként tekintünk rájuk. Képzeletemben gyakran játszom szélsőségekkel, hiszen azok másságuk miatt izgalmasnak tűnnek. Munkámban bizonyos ilyen határhelyzeteket vázolok, építek fel, melyekkel valami rejtélyes, valami megválaszolatlan dolgot hagyok meg, szabad értelmezésre hívom a nézőt. A képek önmagukban csak részletek, széttöredezett darabok, de azok tüzetes vizsgálata az összkép megértéséhez segít bennünket.





















HANIK BOGLÁRKA
THERAPY- HÉTFŐN, SZERDÁN: ÉVA NÉNIVEL NÉGYTŐL HATIG

Fotósorozatom készítése során belekerülök egy apró csoport életébe megfigyelőként. Ez a közösség egy alapozó mozgásfejlesztő kiscsoport, amely hat óvodáskorú gyermekből áll és egy alapozó mozgásfejlesztő pedagógus koordinálja, fejleszti őket. Ez egy viszonylag elszeparált közösség, akik hetente kétszer egy foglalkozás keretében gyűlnek össze nyugodt körülmények között.

Fényképeimen legfőképpen mozgás közbeni helyzeteket jelenítek meg, utalva a közösség milyenségére és a foglalkozás céljaira. Igyekszem a külső szemlélők számára visszaadni, hogy a résztvevő tagok milyen módon alkalmazkodnak a terápia nehézségeihez és feladataihoz. Fontosnak tartom azt is megmutatni, hogy a torna alatt hogyan is érzik magukat a gyerekek és mennyire nehéz vagy könnyű számukra az egyes gyakorlatok végrehajtása.



















KIS PÉTER
KÖZELSÉG

Legfőbb célom a saját baráti társaságom arcképtárát, s egyben korlenyomatát létrehoznom, hisz minden, amit egyszer lefényképezek, többé már nincs. A pillanat nem ismétlődik meg és munkamódszeremből adódóan leginkább csak kettőnk számára történt meg eleve, de az esszenciát igyekszem egy-egy portréba olyan módon sűríteni, ahogyan más nem tudná ugyanezekről az emberekről, ugyanerről a csoportról megtenni. Értelmezhetjük privátfotók gyűjteményeként is a sorozatot, de akár társadalmi vizsgálatnak is lehet alapja a górcső alá vett embertömeg, hisz minden arcképtár egy generáció leírása is, egyfajta átlagolás.












MAGYARÓSI KATA
AGNÓZIA

Az agnózia szó jelentése: tudás nélküli, nem ismert. A neuropszichológiában használt kifejezés, az észlelési rendszer deficitjét értjük alatta. Neurofiziológiai betegség, melyben az ember egészséges, jól működő szenzoros funkciók mellett elveszíti különböző tárgyak, hangok, szimbólumok, arcok felismerését.

Agnózia című munkámban az észlelési zavarokkal foglalkozom, vizuális választ keresek ezek megfogalmazására a fotográfia segítségével. Fotóim szubjektív elképzelések: annak ábrázolása, mit hogyan láthat és észlelhet egy agnóziás személy. Egy-egy kép ugyan megfeleltethető bizonyos agnóziáknak, a célom mégsem az, hogy a fotókkal felsoroljam, katalogizáljam azokat, az egyes képek nem illusztrációi az különböző agnózia típusoknak. Egy olyan érzetet közvetítenek, melyek összezavarják a befogadót, hogy mit is láthatnak a képen: reflektálok a betegség groteszk, furcsa, számunka sok esetben felfoghatatlan milyenségére.

















MAY ADÉL
PRIZMATA, A FÉNY SOKSZÍNŰ TERMÉSZETE

Vizsgamunkám alapját egy szabályos háromszög alapú üveghasáb által összetevőire bontottfehér fénynyaláb képezi. A fény diszperzív tulajdonsága révén létrejövő szivárvány fogalomtartalmait jártam körül,annak történelmi, vallási és egyéb filozófiai vonatkozásai által jutottam el saját jelképrendszerem felállításához. Abszolút színérzékelésemnek köszönhetően végtelen színárnyalataiban szemlélhetem a környezetemet, fotósorozatomban mégis csak a szivárvány hét fő színét jelenítettem meg, ámez a redukció magában hordozzaa világ minden szintű biodiverzitását. Hiszem, hogy a Földön, és az egész univerzumban nincs két egyforma élő, s élettelen faj, forma, sem anyag. Egyéni meggyőződésem szerint fel lehet osztani világunk működését hét nagyobb halmazra, melyek épp úgy jelképezhetik naprendszerünk hét bolygólyát, a hétfokú zene hangjait, a hétnek hét napját, ahogy a hét csakrát, -melyek agerincből kilépő idegdúcokhoz kapcsolható energiaközpontok -mint a szivárvány hét fő színét, vagy akár az emberi lét hétszintű dimenzióját.

Címválasztásom arra hivatott utalni, hogy én magam vagyok a prizma, aki ebben a rendszerben osztja fel a világot. Ezért is ábrázolom képeimen a szivárvány színeit egyesével, hogy alaposabban megismerhessük és átélhessük az egyes kategóriák valós természetét. Hiszen egy-egy szín rendkívül sok tulajdonságot hordoz magában, és igen csak nagy hatással van ránk, hogy éppen milyen színű ételt viszünk be szervezetünkbe, vagy a napi hangulatunk és tervünk milyen színű öltözéket kíván.

Munkám során, többek közt arra a feltevésemre kerestem válaszlehetőségeket, miszerint lehetséges-e a természetes napfényt színesen izzó diódákkal mesterségesen helyettesíteni, és külön-külön hasznosítani annak jótékony hatásait? Fotóimat olyan tájakban készítettem, ahol az égbolton látszik ugyan a városi fényszennyezés nyoma, mégis az emberi lakókörnyezettől távolabb eső, kivilágítatlan természet uralkodik. Ezek a változatos környezetek, mintegy metafóraként utalnak az általam bennük elhelyezett világító testek színeinek mindennemű jelentésére.













PÁLHÁZI PETRA
IPARI ZÓNÁK

Sorozatomban a tatabányai távhővezeték, néhány kilométer hosszú szakaszának, bizonyos részeit rögzítem. Ez városon, de legfőképpen parkokon keresztül halad át. Ennek a résznek a dokumentálását tűztem ki célul. Kiemelve, azonban a saját környezetükben, új kontextusban ábrázolva őket. A funkcionalista esztétika érdekel, hogy hogyan lehet úgy bemutatni ezeket az ipari műveket, hogy művészi értéket képviseljenek.

A létező objektumokat úgy értelmezem át, hogy egy új műalkotást hozzak létre, többnyire a megfelelő világítás segítségével. Ezzel az átértelmezéssel, egy utópikus hatást érek el. Tézisem szerint, az egyre nagyobb emberi terjeszkedés következtében nincs, vagy a közeli jövőben nem lehet majd beavatkozástól mentes természetről beszélni.

Elsődlegesen a funkcionalitás kihangsúlyozása és ezzel egyidejűleg a megszépített ábrázolása volt a célom, azonban ennek hátterében a természettel kapcsolatos lényeges kérdések állnak. A természet és az ember uralta világ hierarchiája inspirálta a koncepcióm létrejöttét.











SZALAI ESZTER
MESTERSÉGES TERMÉSZET

A tájábrázolás legfontosabb kérdése mindig is az ember és a környezet kapcsolata volt. Én olyan kérdésekre kerestem a választ, mint például egy megkonstruált tájban az ember mennyire képes felfedezni azokat az elemeket, melyek támpontul szolgálhatnak önmaga megismeréséhez? Milyen mértékben képes elidegeníteni magát a természettől?

A befelé fordulás, az ember öncélúsága és magába zárkózása nem egyéb, mint a külsőnek a megismételhetetlenség és elmúlás perspektívájából való megélése.

A képek hosszasabb vizsgálata során a szemlélő teljesen magára marad, és egy olyan érzés keríti hatalmába, mintha kihasította volna magát a létezésből. A különféle árnyékok hatása miatt pedig egy megfoghatatlan, teljesen zavart állapot jöhet létre, az ember szinte teljesen elrugaszkodhat a valóságtól, egy mesébe illő tájban találhatja magát, mely által a természetes látvány megkérdőjeleződik, erre utal a Hold fénye is, amely egy olyan elem, ami a naturalizmussal ellenkező látásmódot erősít.

Diploma sorozatomban bár nem jelenik meg ténylegesen az ember, a személy ottléte megtapasztalható az általa létrehozott tájban: azonban kizárólag, mint szemlélő van jelen.

Amennyiben a szemlélő el tud vonatkoztatni mindattól a helyzettől, hogy aki készítette a felvételt, milyen érzelmi, vagy gondolati síkon elmélkedik a tájról, egy teljesen más kontextusba képes helyezni azt, és ő válik a „kép alkotójává”, saját egyéniségére összpontosítva tud összefüggéseket találni önmaga és a táj között.















SZLEZÁK SZABINA
STIGMA

Diplomamunkám egy mélyen bennem gyökerező élmény hatására jött létre. Kereszténynek, római katolikus vallásúnak neveltek szüleim, nagyszüleim, ennek ellenére gyerekkoromtól kezdve mindig is kétes érzéseim voltak ezzel kapcsolatban. Tudtam, hogy hinnem kellene Istenben, hiszen ezt tanították, mégsem éreztem azt, hogy nekem erre feltétlenül szükségem lenne. Nem szerettem a vallás-témával kapcsolatos programokat sem, mert mindig idegennek éreztem őket.

Az idők során rájöttem arra, hogy nem a kereszténység misztériumával kapcsolatban voltak negatív érzéseim, hanem sokkal inkább az egyházrendszer az, aminek viselt magatartásával sok esetben nem értettem/értek egyet. Tiszteletben tartom a keresztény tanokat, mélyen belül már vágyom is rá, hogy megtaláljak ez által egyfajta belső, lelki békét, amilyet a családi környezetemben tapasztalok. Vágyom arra is, hogy valamiféle „kapcsolatot” kialakítsak Istennel, hiszen a születésem óta kapott vallási érzület nem tűnhet el nyomtalanul.

Maga a misztikum a munkám során háttérbe szorul, de mindennek a kiindulópontját képezi. Egy olyan saját szimbólum-sorozatot hozok létre a fotográfia eszközének segítségével, amelyben néhány - már meglévő - keresztény jelképet használok fel, hogy ezekkel saját gondolataimat és meglátásomat fejezzem ki. Diplomamunkám kísérletet tesz arra, hogy megfogalmazza az életemben történő valláskeresést, s főképpen ennek meg nem találását. Megmutatja a szakadékot, ami köztem és a rendszer között áll, rámutatva ezzel egyetemes problémákra is. Választ keresek arra, miért nem kerülhettem közelebb az egyház által Istenhez. A fotók többnyire csalódottságot, elhidegülést, feladást sugallnak, néhol, egy-egy ponton pedig felbukkan az akarni vágyás és a reménykedés sugara is, ami belőlem fakad a teljes megismerés irányába.












TÓTH EVELIN
ÁTMENET

A témám egy meghatározó párkapcsolat utóéletének elbeszélése. A képek egy hosszas depresszív állapotból fokozatosan felépülő, változó énképet mutatnak be. Ez a változás volt az az átmeneti időszak, ami önreflexióra késztetett. A múlt történéseihez kapcsolódó emlékek fokozatosan fakultak, átértékelődtek. Ezáltal fokozatosan változott a külvilághoz való viszonyom is. Ezért döntöttem úgy, hogy a fotó médiumát használom fel eszközként önmagam újra definiálásához és ahhoz, hogy más oldalról közelítsem meg ezt a válságos időszakot, illetve ilyen módon fel is dolgozzam azt.

A személyes történetem képi megfogalmazása, tekinthető önterápiás módszernek is, ami segített megérteni, elfogadni és eltávolodni az adott helyzettől. A sorozat célja tehát nem az emlékezés, vagy a krízist okozó élmény felidézése, hanem hogy a képek által tárgyiasítsam a múltból származó negatív érzéseim, és ebből a kiinduló állapotból kövessem le saját érzelmi változásom.

























VÖRÖS ROLAND
DOLGOK KÖRÜLÖTTEM

A munkám során azt vizsgálom, hogy az ember meghatározhatja-e saját magát a környezete és a környezetében lévő tárgyak által. Az identitáskeresés egyik legfontosabb része, hogy az ember olyan sajátos állandóságot keres, melynek értelmében önazonosságot találhat. Születésünk után ujjaink és a szánk segítségével kitapogatjuk a tárgyakat, majd később az éntudat kialakulásával képessé válunk elhatárolni magunkat a környezetünktől. A folyamat kiindulópontjaként a gyerekkort veszem alapul, amikor ennek a tárgyi környezetnek a segítségével először alakítunk ki magunk számára egy világképet. Idővel jelentésük formálódik vagy akár teljesen át is alakulhat, ezzel szemben jelentőségük viszont megkérdőjelezhetetlen a személyiség fejlődésének szempontjából. Különböző tárgyakhoz történeteket és érzelmi kötődést társítunk, így válnak fontossá a számunkra. Ebből adódva teszem fel a kérdést, hogy környezetem és személyes tárgyaim segítségével felállíthatok-e egy olyan narratívát, ami képes lehet körülírni az embert és az ő történetét? Milyen jelentősége van a tárgyi kultúránknak az identitásunk alakulásában? Definiálhatjuk-e ezen keresztül önmagunkat? Sorozatomban saját környezetemet ábrázolom, olyan helyeket, melyek kiemelt jelentéssel bírnak számomra, illetve ugyanebből a szűk szférából emelek ki tárgyakat, amik fontos tényezői lehetnek a saját személyes identitásomnak. A munka során nem egy leírható képlet létrehozására törekedtem, sokkal inkább olyan összetevők keresését tűztem ki célul, amelyek kirajzolhatják egy ember útjának szűk horizontját.